mennyire ironikus már az életem. néha nevethetnékem támad, de ilyenkor elgondolkodom nem inkább szánalmas-e mint nevetséges a dolog...

jah igen. pálfordulásom volt. nem akarok kapcsolatot. nem akarok kötődést, nem akarok függni. egy dolgot tartok még mindig fenn, hogy akarok valakit, aki megölel amikor arra van szükségem, de már erre is találtam megoldást. 

persze ezt előadtam itthon is. képzelhetitek. "te nem vagy normális. mi van veled? el kellene menned egy pszichológushoz... majd keresek én valakit..."  Állok elébe. 

nem értem miért olyan hihetetlen az, hogy jó nekem egyedül. már hozzászoktam. önálló vagyok, nem kell senkihez igazodnom, minden megy magától. és legfőképp én nem fogok sérülést okozni magamnak. értsétek ezt meg.